Az első ember - bemutató
Örülők, hogy a film kapcsán mellőzhetek olyan szavakat mint a pátoszosság, sablonosság, vagy a cukormáz. Helyette használhatok olyan kifejezéskét, mint lélegzetelállítót, grandiózus, bámulatos/lehengerlő és nagyon emberi.
Ez a First Man avagy Az első ember című önéletrajzi űrmozi!
A film az 1961 és 1969 között időszakot eleveníti meg Neil Amstrong szemén és történetén keresztül, aki (mint ahogy azt sokan tudják) az első olyan ember volt aki egy idegen bolygóra léphetett, nevezetesen a Holdra.
A történet az ő és társai által tett erőfeszítéseket mutatja be, amiket azért hoztak, hogy ezt a emberiség szempontjából tett fontos állomást elérhessék. Eközben persze bepillantást nyerhetünk Neil magánéletbe és az őt körülvevő tragédiákba amik hatást gyakoroltak az életére.
Damien Chazelle fiatal kora ellenére kétségtelenül igazi nagymestere a film-művészetnek. Az eddigi két nagy-játék filmje nem csak kritikailag de néző számilag is nagy elismerésben részesült. Számomra is mindkét mozi tudott valami újat mondani, bár személy szerint a Whiplas-t egy picit túlértékeltnek tartom, de közben meg a La La Land ott van a kedvenc filmjeim között.
Nagyon szerettem benne, hogy nagyon jól tud egyensúlyozni a filmjeiben a kellően hatásvadász és visszafogott stílus között úgy, hogy közben egyik irányba sem dől el a mérleg. Jelentem ezen filmje sem kivétel ez-alól.
A híres történelmi eseményeket feldolgozó filmeknek megvan az a sajátos visszássága, hogy a néző nagy valószínűséggel ismeri a történetet. Emiatt a készítők nem alapozhatnak arra a módszerre, hogy a felépített történetet egy csavarral zárják le, mivel ez nem felelne meg a valós eseményeknek.
Ilyenkor van az, hogy a szereplők személyiségére fektetik a hangsúlyt és azokra a háttérben történt eseményekre, amik talán nem annyira közismertek, mint maga a fő esemény. Nos itt is hasonlóan van felépítve a film, de mégis akadnak különbségek más filmekhez képest.
Az első ember sokkal inkább hasonlít egy előszereplős dokumentumfilmre mintsem egy szokásos önéletrajzi filmre. A történet lineárisan van felépítve, a cselekmény azonban nagy kihagyássokkal operál, hogy Neil életének csak a legfontosabb pillanatait mutathassa be, de azokat nagyon részletesen.
Erre még rá segít, hogy az operatőri munka előszeretettel használja a belső kamera nézet, hogy így mutassa meg a történéseket. Emiatt kialakul egy erős klausztrofób élmény amiből olyan érzésünk lenne mintha mi lennénk az űrhajóban.
Ráadásul amikor a kamera beszáll egy űrjárműbe, akkor a néző szabályosan rosszul kezdheti érezni magát. Ahogy a felszállás közben a jármű összevissza csapódik úgy a kamera is összevissza rángatózik.
Amikor elérik a termoszférát, azaz a helyet ahol már van súlytalanság, akkor nyugszik meg a kamera is. Ezek jelnettek miatt libabőrős lettem és adtak egy nagyon intim élményt egy bizonyos szempontból.
Chazelle azért állandó rendezői motívuma a zene is nagyon fontos szerepet játszik a filmben. Állandó alkotótársa, Justin Hurwitz olyan szimfonikus zenét csinált amitől szabályosan kerestem az államat a földön.
Egyszerre koncentrálódik benne az űr mint mint meghódítatlan fenség, ami iránt vágyódik az ember és klasszikus zene ami eleganciát és kecsességet kölcsönöz ennek az utazásnak. Fantasztikus zene aminek megelőlegezem, hogy minden létező díjat megfog nyerni, köztük az Oscarét.
Ide teszem a film teljes zenei albumát, mert szerintem érdemes meghallgatni, hátha kedvet ad a filmhez.
Armstrongról egyébként megtudjuk a film során, hogy a zene fontos szerepet játszott kamaszkorában. Van egy olyan érzésem, hogy ez inkább Chazelle-re igaz mintsem Amstrongra.
A filmről elmondható, hogy legalább annyi szerepet kap Neil családja mint az űrprogram.
A készítők kitűnően ábrázolták ahogyan a főhősünk fokozatosan hidegül el és kerül érzelmileg távol a családjától a folyamatos kudarcok és veszteségek miatt amik érik őt miatt a munkája és az élete során.
A film egyik tetőpontja, amikor Neil-nek közölnie kellene a családjával, hogy ő lesz a kapitánya a Holdra szállást végző űrhajónak és megvan annak a elég nagy kockázata, hogy nem tér vissza.
Ennek ellenére, ezt mégsem akarja megtenni és próbál kibújni a felelősség alól. Egyedül a felesége tudja szó szerint rákényszeríteni, hogy tegye meg ezt a cselekedet a saját és gyermeki érdekében. A film ezen része nagyon erősre sikeredett, és szerencsére egyszer sem csap át giccsesbe.
Maga a filmről elmondható, hogy kerüli a cukormázat és inkább a letisztul visszafogott érzelmekkel próbál operálni.
Egyáltalán nem mondható el a műről, hogy hatásvadász lenne. Nincsen kiírva a film címe az elején, és ugyanúgy nincsen mi történt utána feliratok, mert maga a film nem kívánta. Akit érdekel az úgyis utána fog olvasni, akit meg nem azt úgysem érdekli.
A film bár a visszafogott az érzelmeket orientálja, az összhatás azért egy végtelenül érzelmes filmről árulkodik aminek minden perce aranyat ér.
Ryan adjanak neki egy Oscart Gosling tökéletes választás volt a szerepre. Az a sztoikus nyugodtság ami belőle tud áradni, az tényleg bámulatos és tanítani lehetne. A zárkózottsága, a mélyen elfojtott érzései amik folyamatosan kísértik őt, a szűkszavúsága ami mögött mégis számtalan ki nem mondott szó lakozik.
Utána olvastam, hogy ő mennyire volt valóban ez a magának való emberke. Jelentem: A forrásokból és az egykori kollégái elmondása alapján ő tényleg nagyon távol ált attól az amerikai hőst típustól akit próbált a kormány csinálni belőle az Apollo-program sikere után és akit elképzelünk a helyére.
Claire Foy szintén zseniális volt Janet Amstrong szerepében, bár neki azért kevesebb tere volt mint Gosling-nak de a játékideje alatt uralta vásznat, elég csak az előbb említett búcsúzós jelenetre gondolni.
Meg kell említenünk továbbá azokat akikről szintúgy szól a film, azokat a pilótákat akik a teszt vagy éles bevetések során veszítették az életüket. Az ő áldozataik nélkül és a kockázat vállalásuk nélkül bizony sosem lehetett volna sikeres a Holdra szállás, emiatt kiemelt szerepet kapnak ők is a filmben.
Különösen a Jason Clark által játszott asztronauta (Ed White) az aki a legtöbb időt megkapja, lévén ő volt Neilnek az egyik legjobb barátja és munkatársa. (Egyébként az aktorra érdemes lesz oda figyelni, mert a karrierje az utóbbi években felfelé ível)
De kapunk még egy kitűnő Kyle Chandler-t mint légi-irányító, Cory Michael Smith és Brian d'Arcy James is feltűnik a egy kisebb szerepben a filmben, de maga "Mance Rayder" is itt van mint a Nasa igazgatója.
Egyedül amit feltudnék hozni a film hibájára az az, hogy a közepe eléggé lelassul és unalmassá válik a film kb 10 percre, mivel itt nem történik semmi érdekfeszítő a vásznon. Ez azért elég hosszú idő és megtöri a film alapból jó hangulatát.
Ezen kívül nem tudnék felhozni semmi problémát a filmmel kapcsolatban. A másik negatív élményem sem a fimhez kapcsolódik, mivel a mellettem ülő idősebb pár volt akik egész film ideje alatt nyomkodták a telefonjukat és hangosan ásítoztak. Kelle e mondanom mi a véleményem róluk?
Ennek ellenére olyan filmélményt tudott adni nekem amit már egy ideje hiányoltam a moziból jövet. Ha szeretitek az olyan filmeket ami alatt teljesen áttudtok szellemülni, akkor ezt a filmet mindenképp látnotok kell.
Köszönöm, hogy végig olvastatok!
